Egy verseny kezdete!

Kedves olvasó közönségem!

Ma egy igazi csemegével folytatom a katonanaplómat! Olvassa, akinek van szeme!

1940. 09. 13

„… Maguk igazi pancserek! Mi lett az én értékes ponyvagyűjteményemmel? – tajtékzott Rüffelschvein hadnagy. Történt ugyanis, hogy mivel gyönyörű őszi nap volt, piknikezni indultunk néhány cimborámmal. Mivel nem találtunk sehol sem alkalmas eszközt az ételnek, ezért elcsentünk jó pár darabot derék hadnagyunk ponyvái közül. Hajaj. meg is kaptuk méltó büntetésünket. Egy hétig ki sem mehettünk a laktanyából, ráadásul nekem még a kedvenc fakanalamat is elvették. Ámde ezen a napon történt még egy izgalmas történés! Ugyanis a századunkra rábíztak egy szerb hadifoglyot. Nagyon barátságtalan ember volt és valahogy olyan korlátozottnak tűnt leláncolva. Azért a nevét nagy nehezen sikerült kiszednünk belőle. A szerencsétlen Otto Trobottónak hívták. Nevettünk is nagyon ezen a mulatságos néven, ő meg csak morgott a szemüvege alatt. Tartalékos szakács lévén nekem kellet étkeztetnem. Mivel a kedvébe akartam járni, pácolt uborkamagot csináltam neki. Mikor meglátta és megízlelte, kijelentette, hogy ennél borzalmasabb főztöt még soha nem hallott. Ezen nagyon kiakadtam, majdnem neki is estem a sütőlapáttal! A pimasz azt mert állítani, hogy egy idomított amőba is jobban főz mint én! Ezt már nem tűrhettem tovább, így kihívtam egy szakácspárbajra. Ha ő nyer, akkor szabadon bocsátjuk, ha én nyerek akkor meg nem.

Sajnos alapanyag híján a verseny típusát módosítani kellet, mivel az alapanyagokat megette Pünderel tizedes kutyája, Labanc. Nem estünk kétségbe, főzés helyett egy vérre menő sakkpartival döntöttük el, hogy ki is a lepény a gáton! Szerencsére megnyertem, így Ottó mehetett vissza a rács mögé!”

Itt látható a nagy mérkőzés! Ottó (jobb oldalon) mereven figyeli, hogy mi lesz a következő lépése. Én éppen elméláztam, rájöttem ugyanis, hogy mi is csak bábúk vagyunk egy háborús sakktáblán.

Egy gazság kezdete

Kedves olvasóim!

Ma egy igazi gazemberről szeretnék nektek írni. Ő nem más mint Hintyő Ignác,  az egyik szomszédom. A faluban, mint pék tevékenykedik. Ő mindig hitetlenkedve hallgatta a történeteimet. Egyszer azt is merészelte mondani, hogy nem is voltam katona!  

Hát ember az ilyen? Pedig csak irigykedik, hiszen ő még fiatal volt a háború idején, felnőve pedig orvul jött a béke. Ez után a kijelentése után eléggé megharagudtam rá és jól helyben is hagytam a fakanalammal. Mivel a jó viszony ezek után sem alakult ki, ezért ott tett keresztbe nekem ahol csak tudott. Ignác kedvenc időtöltése a lázongás, amikor ideje engedi akkor bizony ezt a dolgot műveli szívesen. Egyszer még a Mokka című kakas szóra virradó műsorba is írt, méghozzá rólam! Az a piszok fráter azt merészelte mondani, hogy én a sarki csemegeárusnál takarítóként éltem át a háborút! Később még ennél is messzebbre ment. Volt egy főzőverseny a szomszédos faluban és mikor meghallotta, hogy én bizony nagyon szeretnék menni, akkor szabotálta ezt a tervemet! Romlott dinnyepürével kínált, amit én balga el is fogadtam. A hascsikarás miatt sajnos nem tudtam menni, elment viszont ő! Az a pernahajder meg is nyerte, hiszen, pék révén, konyított bizony a főzéshez és a sütéshez. Az alábbi képet pont erről a versenyről hazatérve készítette, ahogy rajtam gúnyolódik. Érdemes megfigyelni, hogy bár a haját festi, az arcszőrzetét őszülni hagyta, mivel szerinte úgy férfias. Micsoda pojáca!

Egy hányattatott élettörténet kezdete!

Kedves olvasóim!

Olvassátok szorgalmasan Mari bolgját hiszen a remek receptek és az izgalmas történetek mellet, az első igazi közös kalandunkat is leírta! Ezt én nem is vetném papírra, helyette leírnám akkor szállásadónk és egyben világraszóló cimborám Belzebub-Tellér Károly életének kalandos viszontagságait.

Károly 1926 07. 28-án született Szanticska mellet egy kisebb tanyán.

Károlynak már a születése sem volt zökkenőmentes, hiszen egy évig volt az anyja hasába. Ebből is látszik, hogy gyermekkorában bizony rendkívül lusta volt. A tanyasi életet nem szívlelte, mivel az állatokkal folyamatosan konfliktusai voltak. Egyszer a tyúkok kergették, meg amikor a kakas alatt kereste a tojást, valamikor pedig a libák elől mentette az életét. Elmondható tehát, hogy a kezdeti lustaságát legyűrte azzal, hogy szinte mindig az állatok elől mentette az irháját. Mivel ez is bizonyította, hogy a tanyasi élet nem neki való, ezért először elszegődött egy óramesterhez inasnak. Ott aztán nagyon fontos volt a pontos megjelenés, de Károly nyugodt volt, hiszen tudta, hogy az idő neki dolgozik! Ennek ellenére nem sokáig maradt ott, hiszen amikor megszólalt egy kakukkos óra, akkor szegény Karcsi azt hitte megint üldözni fogja egy állat és futott ameddig csak tudott. Öröm az ürömben, hogy szinte azonnal talált magának másik állást! Kaposváron ugyanis ápolókat képeztek és küldtek ki idegen országokba. Károly nem is volt rest elutazott és sikeresen elvégezte az ápolóképzőt. Mivel kiváló tanuló volt ezért a törökországi „Harcoló kontár” nevezetű katonai pihenőövezetbe került, ahol a sebesült és a harcban megfáradt bakák pihenték ki a csaták fáradalmait. Itt ismerkedtem meg vele, hiszen jómagam is megfordultam azon a helyen, a háború idején. Hát bizony, sajnos egyszer sokkot kaptam, amikor egy egész heti avas szilvabefőttemet megette Tricikli Konrád. Szerencsére Konrád is velem utazott, hiszen az ájulás előtt még volt annyi lélekjelenlétem, hogy jól kupán csapjam egy serpenyővel! Tehát volt mit kipihennem. Károly nagyon szívélyes volt, még azt is megengedte, hogy apróbb dolgokat csempésszek be a létesítménybe, bár a sütőt az túlzásnak tartotta. Na de ez most nem rólam szól, tehát az itt eltöltött évek voltak a legszebbek Károly számára. Itt ismerte meg török kedvesét Özgét. Ő egy kebab árus volt a városban, egyszer rosszul adta vissza a pénzt Károlynak és így kezdődött a románc! A háború bezárt a létesítmény így a pár Magyarországra költözött. Nemesvitán éltek és itt is esküdtek meg. Ahogy teltek az évek egyre inkább kezdett hiányozni Özgének a hazája, de leginkább a kebab ipar. Mivel nem szerette szenvedni látni, Károly Zágonyon vett egy másik házat és odaköltöztek, mivel ott nyílt először kebabos itthon! Sajnos mint kiderült Vilmos bácsi, a helyi trafikos nyitotta a standot és sajnos fogalma sem volt  hogy mi is az a kebab. Egyszerűen vajas-borsos kenyeret árult. Amikor meglátta Özge, hogy imádott ételéből miként űznek gúnyt, nagyon megsértődött és hazautazott!

Azóta Károly magányosan él. Kedvenc szórakozása, hogy a fiatalokat szemlélve elgondolkodik azon, hogy hová is fajult a mai világ. (a képen is pont ennek a hobbijának él).

Egy jó ember élettörténetének kezdete

Drága olvasóim!

Ma egy igenjeles személyről szeretnénk netktek regélni, nem másról mint az én rettegett Rüffelschwein hadnagyomról!

Sieghard von Rüffelschwein 1894 május 27.én Schweinfurtban látta meg a napvilágot. Ősi nemesi család az övé! Bár sajnos nemesi rangjukat elveszítették, amikor nagyapja, Ludwig, elkártyázta a nemesi levelet. Szó szerint, ugyanis sajnos rövidlátó volt már és véletlenül belekeverte a levelet a kártyapakliba.

Igazi porosz nevelést kapott a kis Sieghard! Minden nap csak 3 órát játszhatott, és csak is kizárólag egy készség fejlesztő játékkal a „hogyan hódítsuk meg a világot egy szelet uborkával”-val. Talán ennek is köszönhető példás szigora és hihetetlen céltudatossága! Szülei nem vesztegették tehetségét az általános iskolával, 7 évesen egyenesen katonai iskolába került. Sajnos valamilyen szerencsétlen véletlen folytán nem katonai iskolában kötött ki, hanem karton iskolába. Ott bizony mindent megtanult, amit a kartonról tudni illik! Mivel elvesztegetett imigyen 4 évet azonnal belépett a katonasághoz, ahol a puskatisztogató hadosztályhoz került! Itt egészen kellemesen érezte magát, amíg el nem jött az első világháború. Akkor aztán elküldték a hadszíntérre tankágyú pucolónak. Nagy hősiességről tett tanúbizonyságot amikor egy egész ezredet futamított meg hatalmas ágyútisztító pálcájával! 1918-ban szörnyen megijedt a hirtelen kitörő béke miatt. Ő katona volt és félt a leszereléstől, ami sajnos be is következett. A nagy gazdasági világválság elől a szobába menekült.

1938ban érkezett Magyarországra. Itt aztán azonnal felismerték tehetségét és hadnagyi ranggal a mi századunkhoz került. Meg kell említenem, hogy sokoldalúságát bizonyította azzal, hogy edzette a századunk futballcsapatát, aminek szerény személyem is tagja volt. Emlékszem az első meccsünket a parajdi sóbánya dolgozói ellen játszottuk. Parádés mérkőzés volt, mivel gól nélküli győzelmet arattunk. Mivel a játékot folyamatosan megszakította a bíró apróbb kihágások miatt, ezért a mi derék hadnagyunk bevezette az önbíráskodást. Remekül működött a rendszer csak a legtöbb meccs végére már nem maradtak épp játékosok.

Sajnálom, hogy kicsit hiányos a történetem, a hadnagy úr élettörténetét senki sem ismeri teljesen, illetve azokat a részeket nem vetettem virtuális papírra amik úgy is szerepelni fognak a naplómba.